Elhunyt Rétfalvi Sándor szobrászművész
2021. június 28.
A Munkácsy Mihály-díjas szobrászművészre, professor emeritusra, Pécs díszpolgárára, a villányi nemzetközi szobrász szimpozion alapítójára emlékezünk.

A villányi szobrász szimpozion alapításának kalandos történetét Bükkösdi László foglalta össze a Dunántúli Naplóban megjelent visszaemlékezésében. E szerint Rétfalvi Sándor 1967-ben kapta meg élete első hivatalos megbízását: Siklósra kellett elkészítenie Kréth Imre 1919-es kommunista domborművét 1968 tavaszára. Az emléktábla Budapesten készült, a kivitelezés felgyorsítása érdekében Zsifkó Ferenc, a járási tanács elnökhelyettese, Perics Péter, a művelődési osztály vezetője és az ifjú szobrászművész egy-egy demizson siklósi borral indultak tárgyalni Budapestre az Állami Bronzöntő Vállalathoz. Az egyik demizson bort az öntödében átadták, megbeszélték a munka elvégzését, majd Örsi Ferenchez, a Tenkes kapitánya írójához mentek. Poharazgatás közben a házigazda megtudta, hogy a fiatalember szobrász, és rögtön rákérdezett, hogy miért nem hoznak létre a kőbányában egy „művésztelep-félét”. Rétfalvi elmesélte ausztriai tapasztalatait, utalva arra, hogy a fiatal művészek számára mennyire létszükséglet lenne egy hasonló alkotási lehetőség. Zsifkó Ferenc ráharapott az ötletre, s nem csupán azért, mert Örsi Ferenc javasolta, hanem azért, mert fantáziát látott abban, hogy a Tenkes kapitánya sikere után a művészeti tevékenység a siklósi térség hírnevét tovább erősítheti. Mire hazafelé az autóban az utolsó demizson is kiürült, részletesen megegyeztek Rétfalvival a koncepció kidolgozásán. A tanácsköztársasági hős emléktáblájának 1968. tavaszi avatásakor pedig már kiválasztott kőbánya, a művészek számára egy felújítandó szálláshely, és koncepció várta a megvalósítást. Hogy ideológiailag is támadhatatlan legyen az ügy, a járási KISZ bizottság titkára vette pártfogásába az ügyet, s az illetékes bizottságok tagjainak egyetértése után a megyei tanács akkori elnökhelyettese, Takács Gyula is a maga ügyének érezte. A fővárosi szervek eleinte akadékoskodtak, majd a művelődési minisztérium egyik munkatársa azt mondta Bencsik Istvánnak, az akkori művészeti vezetőnek: „Tudja, nálunk minden új kezdeményezést először el akarnak taposni. Ha nem hagyják magukat, a következő évben már azt mondjuk, jó, nálunk lehetnek hülyék is, a szocializmus ezt is elbírja. Ha még mindig nem omlanak össze, a harmadik évben már zászlóra tűzzük őket.”