Ötven év távlatából – A Mohácsi Történelmi Emlékhely születése

A Mohácsi Nemzeti Emlékhely, korábbi nevén Mohácsi Történelmi Emlékhely 50 éve nyitotta meg a kapuit. 1976-ban a csata 450. évfordulóján több, mint 10.000 ember vett részt az emlékünnepségen, szinte teljesen megtöltve a sírkertet. Kevesen tudják, hogy ez az emlékhely az ország első történelmi emlékhelye, az ezt követő ópusztaszeri is másodikként, csak 1982-ben nyitotta meg kapuit. Azt még kevesebben tudják, hogy az emlékhely megálmodása, és létrejötte az Országos Természetvédelmi Hivatal akkori vezetőjének Rakonczay Zoltánnak, valamint a hivatalban dolgozó Kovács Gergelyné művészettörténésznek köszönhető. Elhatároztam, hogy ezzel a kis írásommal nemcsak az emlékhely kialakulásának, létrejöttének a történetét írom meg, hanem megpróbálok méltó emléket állítani ennek a két nagyon fontos személynek is. Elkezdtem régi újságcikkeket keresni, archívumok levelezést átnézni, hogy minél tartalmasabb és hitelesebb legyen a szöveg.

Aztán történt valami. Egy forró nyári nap éppen izzadtan, porosan jöttem ki az emlékhely területéről, – körülöttem építőanyag-hegyek, munkagépek, feladatukat végző munkások –, amikor megállt egy autó. A járműből egy idősebb úr szállt ki, akinek megjelenése, tartása, kisugárzása, minden egyes megnyilvánulása azt közvetítette felém, hogy egy igazi úriemberrel találkoztam.

Kezet fogtunk, majd bemutatkozott: Pácser Bálint nyugállományú alezredes. Elmondta, hogy ötven évvel ezelőtt ő volt az emlékhely építésére kirendelt katonák parancsnoka és most az 500. évfordulóra készülve egy kirándulást szervez nyugállományú társainak e neves történelmi helyre. Ennek lehetőségét térképezi most fel.

Aztán kérdéseimre válaszolva elkezdte mondani annak az egy hónapnak a történetét, ahogy ő megélte. Már akkor eldöntöttem, hogy az ő visszaemlékezéseiből állítok emléket a mohácsi emlékhely születésének. Találkozásunk után már e-mailen, telefonon beszélgetve is mesélte tovább az emlékeiből előtörő történeteit, amiket én igyekeztem minél hitelesebben lejegyzetelni. Azóta már megtisztelt azzal, hogy összetegeződtünk, és megbeszéltük, hogy szeptemberben újra találkozunk az emlékhelyen.

Ez az írás Pácser Bálint alezredes története.

Mottó1: Magyarországon a határidőt azért találták ki, hogy legyen mit módosítani.

Mottó2: Mi magyarok, büszke nemzetként, mindig nagyon várjuk jeles történelmi eseményeink kerek évfordulóit. Aztán meglepődünk, amikor megérkezik.

1976. június végét írtuk, amikor a Honvédelmi Minisztériumból parancs érkezett, hogy a Mohácsi csata 450. évfordulójára kialakítandó emlékhely határidőre történő megvalósítása érdekében biztosítson a kivitelezést végző szervezetek részére kétszer két hét időtartamra max. 50-50 fő élőerőt és szükség esetén technikai eszközt.

A Kaposvár központú MN 7203 fedőszámú, gépesített lövészhadosztály parancsnoka, Évin Sándor ezredes (később vezérőrnagy) operatív bizottságot hozott létre. Döntése értelmében a Pécsett állomásozó, ill. a bajai helyőrségben diszlokált lövészezredek, valamint a Baján települt önálló műszaki zászlóalj állományából kell a létszámot biztosítani.

A kivitelezést végző, ill. az augusztus 29-i ünnepséget tervező, szervező városi, megyei, ill. állami szervezetekkel, intézményekkel a kapcsolattartás és a munkát végző sorállomány feletti parancsnoki feladatokra én kaptam megbízást.

Én ekkor a hadosztály politikai osztályán kultúrmunka szervező beosztásban dolgoztam, századosi rendfokozatban. A résztvevő három alakulat élén nálam jóval idősebb és „vállapban” is magasabb rendfokozatú, alezredes állt. Ez a különbség azonban nem jelentett problémát számunkra. Mindannyian átéreztük – főként a helyszíni szemle után – hogy szigorú és fegyelmezett együttműködésre van szükség. Nem a rendfokozat, a beosztás számított, hanem a CÉL, a haza fegyveres védelmében elesett katona elődeink emlékének méltó emlékállítása. A személyi állomány kiválogatásánál fontos szempont volt, hogy az alkalomhoz szükséges mezőgazdasági, elsősorban kertészeti, illetve építőipari, kőműves, burkoló stb. munkában jártas katonák legyenek. Persze kétkezi, segéderőre is szükség volt.

A kezdeti időben meglehetős kaotikus állapotokkal találkoztunk. A határidő egyértelmű volt, attól eltérni, elhalasztani nem lehetett, de ahogy körbenézett az ember, szinte reménytelenek tűnt a pontos befejezés. A feszített munka ellenére folyamatosan ment egymással a viccelődés, a másik ugratása. Egyszer észrevettem, hogy az egyik munkást kiszemelték a katonáim, és célponttá vált. Megkérdeztem, hogy miért ugratják azt az embert. Azt mondták nevetve, azért, mert most fizet meg a 150 évért. Az embert Török Istvánnak hívták. Aztán megállapodtunk abban, hogy sebaj, most ő is a mi csapatunkban játszik. A sírkert kialakítása közben a tereprendezők a kopjafa faragó neves művészekkel, köztük Kossuth-díjasokkal egyezkedtek, hogy hova is kerüljön, milyen tájolással alkotásuk a talapzat elkészítésekor. Kő Pál a szobrászcsoport vezetője dirigálta ezeket a munkákat. Amikor a katonák, a munkások megunták a folyamatos koncepcióváltásokat, összenéztek a beavatott régésszel, akinek a feladata volt a földmunkák felügyelete, hátha valami értékes lelet kerül elő. Egy ásónyom és máris álljt parancsolt a régész, replikázott a kertész. Kő Pál persze nem örült a váratlan szünetnek, a többiek viszont összenézve csak csendben elmosolyogták magukat. Nem volt egyszerű az egyeztetés, hisz az idő egyre inkább szorított, de a kisebb ugratások ellenére a résztvevők érezték, hogy közös a felelősségük.

Bár az emlékhelyet még kerítés nem határolta, csak a szellősen telepített bokorsor jelezte a neves hely határát, az emlékpark míves, a csatában elesettekre emlékeztető, bronz csontimitációból készült, tiszteletet parancsoló főbejárata már hirdette, hogy itt egy nemzet rója le kegyeletét hősei előtt. Minden reggel a kapu alatt, vagy mellette elhaladva valami különös érzés fogott el bennünket.

A főbejárat mögött pár méterrel a süllyesztett, leendő kiállítási térben az egyszerű néző valami nagy káoszt láthatott, pedig – feszült hangulatban ugyan – egymást kerülgetve, de egymás munkájára nagyon figyelve végezte munkáját a térkövező, a kiállítási fali vitrineket építő kőműves, vagy a nehéz márványtáblákat cipelő katonák. Igazi csapatmunka volt.

Az emlékünnepség előtt két nappal ragasztották fel a kőművesek az átriumos épület oldalsó falaira a nehéz műmárvány lapokat, amelyek közül egy engedve a gravitációnak, elkezdte a befelé dőlést a kerengő területére, ahol másnap több ezer ember fordult meg. Gyors haditanács, mit tehetünk? Máig nem tudom honnan jött hirtelen ötlettel felvetettem, mi lenne ha nagy, cserepes cserjéket helyeznénk el a veszélyes helyekre, azért, hogy a látogatókat eltereljük onnan? Ötletem osztatlan sikert aratott a stábban. Másnap délelőtt valahonnan, talán Mohácsról teherautónyi bukszus érkezett, amit a katonák cipeltek be, és helyeztek el úgy, hogy a látogatók elől elzárja a veszélyes területeket. Annyi cserép érkezett, hogy még a két lépcsőre és az épület külső ívére is jutott. Az emlékünnepségre érkező látogatók sorra megdicsérték, fotózták, hogy milyen széppé teszi ez a sok növény a betonépületet. Persze ha tudták volna, miért vannak ott…

Míg a Sátorhely melletti területen a hősöknek kijáró, méltó emlékpark kialakítása, háttérben az augusztus 29-iki ünnepség tervezése is nagy erővel folyt. Jobbnál-jobb ötletek záporoztak. Legyenek huszárok, harangszó, díszszázad, korabeli jelmezes katonák felvonulása, lélekharang, no és persze a Himnusz, meg a Szózat, de ezeken kívül még ezernyi extrémebbnél extrémebb javaslat is. A legnagyobb ellenkezést az váltotta ki, hogy hívjuk meg a budapesti török követség valamely tagját is.

Aztán eljött a nagy nap. Az út két oldalán hosszú sorokban álltak a buszok és személyautók. Hétágra sütött a nap, az ország minden részéből érkező ünneplők örömére és a díszszázad teljes harci díszbe öltözött katonáinak bánatára. Méltóságteljes ünnepség, Himnusz, ünnepi beszéd, (az ünnepi beszédet dr. Ortutay Gyula, az Elnöki Tanács tagja, a Hazafias Népfront Elnöke - egykori művelődési miniszter - tartotta.) lélekharang díszsortűzzel, díszmenet, majd a vendégek birtokukba vették a teret.

Az avató ünnepséget követően a házigazdák az emlékhely kialakításában kiemelkedő munkát végzők részére egy közeli erdész? vadász? házban fogadást tartottak, ahol az erre az alkalomra készített emlékplakettel köszönték meg munkánkat. Ezen a fogadáson részt vett Mándi Árpád vezérőrnagy, a politikai főcsoportfőnök első helyettese, ő képviselte a Honvédelmi Minisztériumot. Iszonyatos meleg volt, mi társasági egyenruhában (zubbony, pantalló, fehér ing, nyakkendő), a civilek öltönyben, folyt a hátunkon a veríték, mindenki feszengett, kényelmetlenül érezte magát. Egy idő után Ortutay Gyula, aki szemmel láthatólag szintén nehezen viselte a meleget, megszólalt: Nem akarják ledobni a zakójukat? Mindenki szinte együtt mondta megkönnyebbülve, hogy de. Ezután, már feltűrt ingujjban, könnyedebb hangulatban folyt a beszélgetés. Mándi vezérőrnagy gratulált, aztán beszélgetésünk egy pontján azt mondta: majd te is megöregedsz, tegeződjünk! Ennek később „hasznát” vettem, mert amikor a minisztériumba kerültem, a páternoszternél összetalálkoztunk és szabályos, fejbólintásos köszönésem fogadva hangosan köszöntött, hogy szervusz! A körülöttünk állók meg csak néztek, hogy ki lehet ez az őrnagy, akit még egy vezérőrnagy, a Magyar Öttusa Szövetség elnöke is ilyen barátian köszönt?

Még egy emlékezetes dolog a hónapból. Néhányan, akik részt vettünk az emlékhely kialakításában és nem otthon hajtottuk álomra a fejünket, felfedeztük Mohácson a Révcsárdát. A gasztronómiai specialitások, a csevab, a sokác bab, no meg a főpincér helyi ajánlatai máig emlékezetesek, kiegészülve a nemzetközi hírű tamburazenekar fergeteges élő zenéjével. Azt pedig látni, hogy a vendégek spontán néptánc bemutatót tartottak, saját szórakoztatásukra is, hát egy csoda volt.

A mohácsi egy hónap nehéz volt, sok váratlan kihívással, de végül is sikeresen, határidőre elvégeztük feladatunkat. A későbbi időkben, már mint a minisztérium munkatársa, többször jártam szolgálati úton Baján, de soha nem feledkeztem meg arról, hogy ne látogassak el Mohácsra, Sátorhelyre. Jól eső érzéssel nyugtáztam, no meg útitársaimnak „dicsekedtem” hogy az én munkám is benne van ebben az emlékhelyben.

Hát 50 év távlatából ezek az emlékek jöttek elő a helyszínen járva, készülve az 500. évfordulóra. Semmi sem változott. Hetekkel az évforduló előtt ugyanazt az őskáoszt látom, de bízom benne, hogy talán most is összejön!

És hogy a rossz májam is előjöjjön. Annak idején szájhagyományként terjedt az éca: A győzelmi emlékművek az ég felé törő tornyokból állnak. Itt vesztettünk, tehát jogos a süllyesztett emlékmű. Bár megjegyzem, nekem a díszkaputól mindjárt látható kiállítási tárlók övezte kőrózsa összkép kimondottan tetszett.

A mostani összkép már korán sem ilyen pozitív. A díszkapu és a süllyesztett kiállítási tér közé beépített, vagy beerőszakolt Szent Koronát (?) imitáló épület inkább rontja a meghitt, tisztelgő érzést. A szabad tér körkörös sétaútjait ellenben telitalálatnak tartom. Itt sétálva a tömegsírt rejtő sírdomb, a kopjafák, egyéb installációk között mód van az elmélkedésre. Persze egyetemi tanáromtól tudom, hogy a szép nem történelmi, hanem esztétikai fogalom. Az pedig korszakonként változik.

Minden esetre szeptember 24-én egy rövid séta keretében nyugállományú társaimmal szeretnénk végigsétálni az Emlékparkban és elhelyezni koszorúnkat történelmünk e tragikus eseménye ismert és névtelen hőseire emlékezve.

Pácser Bálint történeteit lejegyezte Varga Zsolt természetvédelmi őrszolgálatvezető.