II. Lajos király seregének nyomában

Augusztus 22. – Hát elkezdődött! 

Augusztus 22-én reggel 21 történelmi lovas hagyományőrző sorakozott fel az érdi II. Lajos emléktáblánál. A lovasok, nők, férfiak korabeli viseletben, mellettük a történelmi hajós csapat legénysége áll fegyelmezetten, szemben az emlékművel. A lovak türelmetlenek, toporognak, tele vannak energiával, indulnának már. Gyülekeznek az érdiek, az utat mindkét irányból polgárőrök zárják le a forgalom elől. Csőzik László polgármester úr kezd el beszélni. Érzelemdúsan mesél II. Lajosról, arról, hogy Érden hol szállt meg Mohácsra menet, és hogy itt pusztult el kedvenc lova, amit rossz előjelnek tekintettek. Miközben hallgatjuk polgármester úr köszöntőjét, nézem a hagyományőrzőket, figyelem az érdeklődőket.

Eszembe jut, hogy 10 évvel ezelőtt, amikor elkezdtük, mindössze 6 lovas állt itt fel, és csak a szemben lévő házból jött ki egy nénike érdeklődve, hogy mi is történik. Felelevenedik bennem, ahogy híre ment a lovasoknak, évről évre egyre több önkormányzat, civil szervezet, hagyományőrző csatlakozott a szervezéshez és a zarándoklathoz. Egyetlen cél vezérelt mindenkit, hogy az 500. évfordulóra egy, a mohácsi hősökhöz méltó megemlékezés sorozatot hozzunk létre a Duna mentén Érdtől Mohácsig. Polgármester úr közben átadja a szót nekem. Nagyjából erről próbálok beszélni, az elmúlt 10 évről, és arról, hogy mit is jelent, miért fontos, ha alulról építkezik fel egy ilyen esemény, ha mi döntjük el, hogyan emlékezzünk meg hőseinkről.  A beszédem végén koszorúkat helyezünk el, és nemzeti színű szalagot kötünk az emlékműre.

A megemlékezés után a lovasok elindulnak dél felé, Ercsi irányába. Fantasztikus látványt nyújtanak! Mi, akik maradtunk, lemegyünk a Duna-partra, hogy elbúcsúztassuk a hajósokat. Meglepődők, hogy mennyien vannak, gyerekek, felnőttek, idősek, fiatalok állnak a parton és nézik, ahogy Magyar Attila vezetésével a hajósok ellökik a középkori folyami bárkájukat a partról, és elindulnak a folyón lefelé. A hajóágyú elsütésével búcsúznak az érdiektől, akik hangos lelkesedéssel és integetéssel köszönnek el a hajósoktól.

Ercsi 15 km, ez egy rövidebb szakasz, koradélutánra már meg is érkeznek a lovasok, majd rövid időn belül a hajósok is. Lovak ellátása, majd táborverés, a Duna mellett állítjuk fel sátrainkat. 16 órakor megemlékezés, lovasok, hajósok együttesen állnak fel az emlékmű előtt, az ercsiek megtöltik a teret. Himnusz, majd Gólics Ildikó polgármester asszony mond beszédet. Mesél a hazaszeretetről, a megmaradásról, nemzetről, összetartozásról, nyelvről, kultúráról, minden szava megtölti a teret, minden szava mélyen hat. Aztán én következem. Ercsi már a kezdetektől aktív közreműködője a zarándoklatnak, rengeteget segítettek nekünk, erről beszélek, ezt köszönöm meg. Közös ima, szózat, majd levonulunk a Dunapartra. Magyar Attiláék fantasztikus történelmi hagyományőrző programot mutatnak be nagy érdeklődés mellett.

Esteledik, mire elcsendesedik minden. Elégedetten nézem a Dunát, ahogy méltóságteljesen folyik előttem. Nagyon jól sikerült a mai program, és ezen még az sem tud változtatni, hogy tőlünk 200 méterre a tűzszerészek egy felszínre került gránátot szednek fel a folyóparton. 

 

2. nap, augusztus 23.

Kellemes hajnalra ébredtünk, friss dunai szél kelti a tábort. A lovak nyugodtan töltötték az éjszakát, békésen várakoznak, hogy felnyergeljék őket. Reggel 6-tól aktív készülődés, takarmányozás, sátrak lebontása, öltözés, pakolás, és közben természetesen belefér egymás ugratása is. Gyors reggeli, egy rövid megbeszélés, hogy kinek mi a napi feladata, aztán megérkeznek a polgárőrök is. Ők biztosítják a biztonságos áthaladást, ha közutat kell keresztezni. Sorra jönnek az ercsiek is elbúcsúzni, az elmúlt, zarándoklattal eltöltött 10 év eseményei nekünk is szívünkbe zárta a várost. Elbúcsúzunk a hajósoktól, ők egyenesen Dunaújvárosig eveznek, csak holnap az emlékünnepségen találkozunk.

Aztán elhangzik a vezényszó „Lóra!”. Mindenki tudja a feladatát, fegyelmezetten beáll az alakzatban a helyére, egy emlékező, fegyelmezett sereghez méltóan. Indulás! Ma hosszabb, 40 km-es, fárasztóbb út vár a csapatra, de a terep könnyebb, kevesebb aszfalt, több a lovak patáját kímélő földes út. A bandériumnak igazából két vezetője van. Laci a hangosabb, az ellentmondást nem tűrő, de a csapatot határozottan vezető kapitány, aki csak az esti táborveréskor lazít és enged ki egy kicsit. Gábor, aki halkabb, de a fegyelmet szintén elváró vezető. Ő állatorvos, az út során felügyeli a lovak állapotát, tanácsot ad, beavatkozik, ha szükséges. Szerencsére a lovak jól bírják, már számos, többnapos túrán vettek részt.

Ma reggel megérkezett a táborba Jani bácsi is. Aktív tagja a bandériumnak, közismert és köztiszteletben álló ember a lovas hagyományőrző körökben. Mindenki úgy ismeri, hogy olyan ember, aki koratavasszal felül a lovára, és csak a fagyok beálltával száll le róla. A legfontosabbat még nem mondtam el róla, azt, hogy 83 éves. Mindenki állítja, hogy 20 évet letagadhatna, de úgy gondolom, hogy keveset mondtunk.

Ma egyetlen megemlékezés lesz, Adonyban. Ez a település a legjobb példa arra, hogy miért is fontos ez a zarándoklat. Adonyban nem volt emléktábla, ezért a zarándoklat is csak elvonult mellette az elmúlt években. Az 500. évforduló alkalmából a város szintén szeretett volna megemlékezni a településen 500 éve átvonuló seregről, ezért kerestek meg bennünket, és jelezték a zarándoklathoz történő csatlakozási szándékukat. Pár héttel előttünk dr. Négyesi Lajos ezredes, hadtörténész avatta fel azt az emléktáblát, amely szövegével beleillik az 1926-ban elhelyezett emléktáblák sorába, annak részévé vált. Úgy gondoltam, hogy az első találkozásnál még csak egy-két ember fog várni bennünket, mert még nem igazán terjedt el a hírünk a településen. Ahogy közeledünk a művelődési házhoz, észreveszem a tömeget. Gyerekek, fiatalok, idősek sokasága tölti ki az épület és az út közötti füves területet. Sokan vannak! Ahogy bekanyarodnak a lovak az épület elé, taps fogadja a zarándokokat. Nem készültem beszéddel, mert nem számoltam ekkora érdeklődésre. Gyorsan rögtönzök, elmesélem a zarándoklat történetét, és összekötöm II. Lajos itt is átvonuló seregének históriájával. A beszéd után körbevesznek bennünket az emberek, kérdésekkel bombáznak, simogatják a lovakat, pogácsával és süteménnyel kínálnak bennünket. Fantasztikus érzés, a tervezett negyedóra helyett közel egy órát töltünk itt. Háromszoros „Huj, huj, hajrá”-val köszönjük meg ezt a meleg fogadtatást, majd elhagyjuk a várost.

Délután megérkezik a csapat a mai szálláshelyünkre, a rácalmási csónakházhoz. Bölcskei Ferenc, házigazdánk, régi ismerősként köszönt bennünket, pörkölttel várja a lovasokat. A terület kiválóan alkalmas a lovaknak, és nekünk is táborozni. Szokásos rutin, lovak elrendezése, sátorverés, tisztálkodás, és csak utána vacsora. Rácalmás szintén megszervezte a mohácsi csatában elhunyt hősökről a megemlékezést. Ennek részét képezem én, egy előadással készültem, a Jagellók magyarországi történetéről beszélek. A csónakház épülete megtelt az érdeklődőkkel, kb. 35-40 ember lehet bent.

Este még kimegyek a Kis-Dunához, vagy ami jelenleg maradt belőle. A kiszáradt meder szomorú látványt nyújt. Elterelem gondolataimat, és csak a holnapi szakasz jár az eszemben. De azt majd holnap!

3. nap, augusztus 24.

Hajnalban kelünk a Rácalmási Kis-Duna partján. A lovak most is nyugodtan éjszakáztak, semmi gond nem volt. Szokásos reggeli rutin szerint járunk el, először a lovak, utána az ember.

7 óra előtt valamivel bordó WV kisbuszukkal megérkezik Nelli és Tiha, akik már nyolc éve rendszeres résztvevői a zarándoklatnak. Minden évben lóháton teszik meg az utat, de az idei év kivételes. Ők vállalták magukra a hadtáp feladatát, most már pakolják is ki a reggelit. Megérkezett János is, lányával, Csobánkával, akik szintén évek óta résztvevői a zarándoklatnak. 8.30-kor elhangzik a „Lóra!” vezényszó, de még nincs indulás, készülnek a fotók a vendéglátóinkkal, érdeklődőkkel, reggeli sétálókkal. Polgármester úr köszönt bennünket, majd Bölcskei Ferenctől veszünk érzékeny búcsút, aki minden évben biztosította a szálláshelyet. Elindulunk Dunaújvárosba, de a város szélén negyedórás megállót vagyunk kénytelenek tartani, mert felvezető rendőrautóra még kell egy kicsit várni, mi érkeztünk korán. A lovak ezalatt könnyítenek magukon és néhány lócitrom kupacot helyeznek el az aszfalton. Épp az egyik autóbejáró kapuja nyílik, és egy szép nagy autó áll ki, benne egy hölggyel. Odalépek, és megkérdezem: „Elnézést, véletlenül tudna adni egy lapátot?” A hölgy felméri a helyzetet, hogy az ő kocsibejárója is el lett aknásítva, majd segítőkészen beszalad egy lapátért. Már hajtana el amikor, még odaszólok neki: „Majd bedobom a kerítésen!”. Tágra nyílt szemekkel, kétségbeesetten válaszol „Úristen ne tegye, ott fog bűzölögni nekem!”. „A lapátra gondoltam”-válaszolom, ami láthatólag megnyugtatja.

Dunaújváros nagy szeretettel fogad bennünket a Lajos-köveknél. Először Varga Anna énekli el a Magyarország című dalt, majd Barta Endre alpolgármester mond beszédet, azután én következem, végül Attila, a hajósok kapitánya. Talán nem is a beszéd a lényeg, hanem a nemzeti színű szalagok felkötése, ami ilyenkor következni szokott. Endre a tömegből kihív egy fiatalembert, aki láthatóan sérült, és átadja neki a szalagot. Ő boldogan vállalja annak felkötését, mindannyian segítünk neki, hogy ezt a feladatot végre tudja hajtani. Arcán boldogsággal teli büszkeség, hogy ő kapta ezt a nemes feladatot. Miután felkötésre került a nemzeti színű szalag, ő széles mosollyal az arcán, de fegyelmezetten tisztelegve jelzi, hogy elvégezte ezt a feladatot. Azután örömittasan szalad ki a tömegbe szeretteihez. Talán ez volt a legmeghatóbb pillanat eddig. Rövid fotózkodás, lovak itatása, majd indulás Dunaföldvárra. Kisapostagon a Duna-parton hosszabb megállót tartunk, a lovak nyereg nélkül pihennek a vízparti erdő árnyékában. Indulás előtt az egész csapat belegyalogol a Dunába egy kis hűsítésre, a lovak hosszan kortyolják a hűs vizet.

Délután négykor megemlékezés Dunaföldváron. A Dunatúra Egyesület régi ismerősünk és segítőnk, Vicsik Bogi vezetésével emléktúrát szervezett erre a napra, épp a Duna-parton találkozunk. Boldogan üdvözöljük egymást, majd elindulunk a városháza épületéhez, ahol az emléktábla áll. Ahogy közeledem, egyre jobban elszorul a torkom. Néptáncosok, cserkészek, iskolások, hagyományőrzők, idősek, fiatalok, többszáz ember várakozik, hogy elkezdődjön az emlékünnepség. A Magyar Honvédség díszszakasza áll vigyázzban az emléktáblánál. Fafkáné Simon Ildikó vezényli le a programot, fantasztikus munkát végzett, mint szervező. Alpolgármester úr mond beszédet, majd én jövök, de ez nem igazán fontos, hanem az, ami ezután jön. Iskolás gyerekek versekkel, dalokkal készültek, előadásuk mindenkit magával ragad. Ezután Kovács István, a NÖRI munkatársa mondja el köszöntő beszédét. Kegyeletről, a csata résztvevőinek tiszteletéről és hazánk második 500 évéről beszél. Mondandója nem a befelé fordulásról, az önmarcangolásról, hanem a megmaradásról, egy fennmaradó nemzet megtörhetetlenségéről, példát mutató tartásáról szól. István minden szavának súlya van, minden mondata mélyen belénk hatol. Utána újabb csoda következik, néptáncosok lepik el a teret, a következő néhány perc a magyar népzene és tánc harmóniájáról szól.

Indulás Bölcskére a szállásunkra, lovakkal még egy óra. Nincs miről beszélni, ez a megemlékezés méltó módon tisztelgett a mohácsi hősök emléke előtt. Nem is tudom folytatni, a többit majd holnap.
 

4. nap, augusztus 25.

Ma nem kell kapkodni, a reggeli ébredés után kényelmes készülődés jellemzi a tábort. Délután ötre kell Paksra érnünk, a táv nem nagy, nagyobbrészt terepen. A lovak továbbra is jól vannak, nincs sérülés, nem kellett használni a lószállítót.

Egy ilyen zarándoklat megszervezése komoly logisztikai feladat. Már tavasszal egyeztetünk az önkormányzatokkal, civil szervezetekkel, újból bejárjuk az útvonalat, hogy az adott szakaszokon történt-e valami változás. Még arra is figyelni kell, hogy az útvonal mentén lévő szántókba milyen növényeket vetettek. Kukorica őszi aratású, biztos, hogy nem megyünk bele, keresni kell olyan szakaszt, ahol tarlón tudunk haladni. A lovasoknak határidőt kell szabni, hogy meddig jelezhetik részvételi szándékukat, nem lehet beesni menet közben. Csak olyan lovakkal jöhetnek, amelyek állategészségügyileg rendben vannak, és csak olyan személy jöhet, aki gyakorlott lovas. Nyár elejére már össze kell állni a programnak, az utolsó simításokat végezzük. Szénabálák kiszállítása a szálláshelyekre, lovak felkészítése, egyeztetés a polgárőrökkel, rendőrséggel, engedélyek beszerzése. Minden egyes nap szigorú rendszer szerint zajlik. A lovasok elindulnak az útvonalukon, a kisérők lebontják a tábort. A lovak szabad ég alatt éjszakáznak, egy részük villanypásztor mögött, a többiek kipányvázva. A kisérők mindent összepakolnak, valamennyi csomagot a kocsikba, utánfutókra rakják, összeszedik a szemetet, majd elindulnak az első találkozási pontra. Általában 4-5 felmálházott autó kiséri a csapatot, amelyek közül egy, aki az élelmezést biztosítja, a déli, vagy az esti étkezés helyszínére megy, ott előkészül. A többi kisérő annak a településnek a belépési pontjához megy, ahová a lovasok érkeznek. Ez lehet egy liget, egy erdő széle, vagy bármi olyan hely, ahol 20-25 lóval biztonságosan meg lehet állni. Itt átöltöznek a lovasok korabeli viseletbe, amiben bevonulnak a településre, majd részt vesznek az emlékünnepségeken. A település elhagyása után visszaöltöznek kényelmes lovasruhákba. Erre azért van szükség, mert a történelmi viselet az út végére úgy nézne ki, mintha a kutya szájából rángatták volna ki. Ja, meg piszok drága egy ilyen öltözet. Az út során egyszer-kétszer meg kell itatni a lovakat, ami történhet a Dunából, – ha van arra alkalmas hely, hogy lemenjenek a vízhez –, vagy vödrökből. Ebben az utóbbiban mindig kapunk segítséget a helyiektől, akik örömmel vesznek részt a feladatban, addig is ló közelébe kerülnek, simogatják őket, beszélgetnek a hagyományőrzőkkel. Ilyenkor előkerül a házi pogácsa, sütemény is. A mi szervezői munkánk hetekig, hónapokig tart, gyakran belegondolok abba, hogy milyen logisztikai feladat lehetett egy többtízezres sereget mozgatni, ellátni 500 évvel ezelőtt.

Délután beérkezünk Paksra, 17 órakor kezdődik az emléktábla avatása, a megemlékezés. Kicsit az az érzésem, hogy biodíszlet vagyunk. Pedig egy pohár víz jól esett volna a lovasoknak. Na mindegy! Holnap vár ránk Tolna városa, ahol mindig nagy készülődés előzi meg érkezésünket.

 

5. nap, augusztus 26.

Hajnal a Paks-Cseresznyéskert Erdei Iskolában. Reggel a szokásos rutin szerint jár el a csapat, a mai úticél Tolna városa. Kb. 30 km-t tesznek meg a lovak, szerencsére főleg terepen. Mától az előrejelzés szerint egyre melegszik az idő, többször kell megállni itatni. A zarándoklat nemcsak egy történelmi emléktúra, hanem egyben egy lovas sportteljesítmény is. Valamivel több, mint 200 km lesz a lovak lábában, mire megérkeznek Sátorhelyre. Amikor elkezdtük népszerűsíteni a zarándoklatot, akkor többen jelezték, hogy szeretnének csatlakozni, csak adjunk lovat. Ez viszont nem így megy egy ilyen embert és lovat próbáló úton. Természetesen vannak olyanok, akik egy-egy szakaszra elkísérik a lovasokat, vagy elébük lovagolnak, és bevezetik őket a településükre, de a teljes szakaszon csak azok vehetnek részt, akik megfelelnek a feltételeknek. A bandérium tagjai napi szinten foglalkoznak a lovukkal, a zarándoklat előtt alaposan felkészítették őket, és persze saját magukat is. Itt a ló nemcsak egy hétvégi „játékeszköz”, amit kibérlünk a lovardából, hanem a mindennapi élet része. Fontos, hogy a lovas érezze a lova minden rezdülését, és beavatkozzon, ha baj van, és a lónak is maximálisan meg kell bíznia lovasában.

Tolna! Mint mindig, amikor jövünk, most is óriási a készülődés a városban. Zsinka János vezetésével a Vándorló Szépkorúak Baráti Köre készíti a lecsót. Nem is egyet, mindjárt négyfélét, csirkemájas, húsos és kétféle kolbászos. A piactéren rendezvénysátor áll, közelében egy korabeli katonai tábort építettek fel hagyományőrzők. A Fekete Kompánia, és a Börzsönyi Nehézgyalogság katonái fogadnak bennünket. Örömmel üdvözöljük egymást Benjaminnel, a csapat kapitányával, több hagyományőrző rendezvényen dolgoztunk már együtt.

15 órakor megemlékezés a Városháza előtt, itt is nagy tömeg gyűlt össze. Először Balogh Zoltán polgármester úr köszönti a lovasokat és a hagyományőrzőket, majd én mondok egy rövid ismertetőt a zarándoklat történetéről. Természetesen a köszönetnyilvánítás is kijár Tolnának a részemről, mivel mindig óriási szeretettel fogadtak bennünket. Rostás Jenő faddi plébános atya, majd Sipos Judit lelkész áldja meg a lovasokat. Koszorúzás az emléktáblánál, szokásos TV-s interjú, majd visszavonulunk a piactérre. Tolna különleges programmal készült a mohácsi csata 500. évfordulójára. Az érdeklődőkkel teljesen megtöltött rendezvénysátorban két előadás követi egymást. Először Weisz Péter tanár tart előadást a „A török kor és a mohácsi csata történelmi áttekintése” címmel, majd Szőke Anikó tanárnő mutatja be a korszak gasztronómiáját, az akkori hadtáp megszervezését. 

Ezután kezdődik a páncélba öltözött hagyományőrzők bemutatója. Vad küzdelem kezdődik, csattognak a kardok a páncélokon, valóságosnak tűnő harcot látunk. Benjamin a rá jellemző profizmussal, szórakoztatóan mutatja be a középkori fegyvereket, viseleteket.

Este szállásunk Szekszárd-Palánkon van, évek óta itt verünk tábort. 18 óra körül csodálatos lovaikon megérkeznek a Salföldi kopjások, hatalmas zászlóval a csapat élén. Ők a Balaton-felvidékről vonultak idáig, hogy együtt lovagoljanak velünk Sátorhelyre. A lovasok száma most már 37 fő. A holnapi nap kivételesen nemcsak II. Lajos seregéről fog szólni, hanem az örök huszár, Somogyi Győző festőművész emléke előtt is főhajtással fogunk tisztelegni.

 

6. nap, augusztus 27. 

Ma is kellemes hajnalra ébred a tábor Szekszárd-Palánkon. Szokásos rutin, készülődés. Fél kilenckor megérkeznek a polgárőrök, majd a rendőrség. Nagy segítségünk ők minden évben, nekik köszönhetjük, hogy biztonságosan vonulunk végig a tolnai megyeszékhelyen. Megérkeznek az RTL tévései is, délelőtti programjainkat kísérik végig.  A történelmi városközpontban, a Béla király téren, a régi megyeháza előtt van a megemlékezés. Fantasztikus látvány, ahogy a 37 lovas feláll egymás mellett, kitöltve a megyeháza előtti teret. Szekszárd kitett magáért, nagyon szép programmal készültek, Először Berlinger Attila polgármester úr beszél szeretett városáról, bemutatva annak történelmi vonatkozásait, az 500 évvel ezelőtt történteket. Utána én mondok néhány mondatot, majd a Bartina Néptáncegyüttes fiatal táncosai ropják a macskaköveken. Végül régi ismerőseink, barátaink a Szekszárdi Gitárkvartett műsora következik. A Szózat után még jut idő beszélgetésre, a szekszárdiak a lovakat simogatják, fotózkodnak, majd indulás a Sárközön keresztül Bátára. Ez egy hosszú, fárasztó nap, beérkezés valamikor este hatkor várható. 

Nekem le kell rohanom az emlékhelyre, ahol néhány fontos vendéget kisérek körbe, majd irány vissza Báta. Közben az jár a fejemben, hogy mennyire küzdelmes volt ezt az egészet megszervezni. Már az év elején rohangáltam Budapestre, dörömböltem ajtókon, e-maileket írtam, telefonálgattam. „Halló, emlékév van, tudjátok az 500. Csak közönyt, érdektelenséget tapasztaltam, „Nyugi, majd a választások után”. Reménykedtem és vártam a csodát. Aztán Bátán történt valami csodálatos. Sorra és sorra, óráról-órára érkeztek be a táborba a lovasok, először a veresegyházi hagyományőrzők, aztán a salföldiek fantasztikus shagya-arab lovaikon, majd a Rády József Huszárbandérium, a Vértes egyesület, végül a leghosszabb távot teljesítő Militia Christi lovasai. Jöttek és jöttek a Balaton-felvidékről, Budapest mellől, északkelet Magyarországról. Ezek az emberek rengeteg szabadidőt, pénzt rászánva, fáradságot, nehézséget vállalva vonultak végig az országon, hogy Sátorhelyen megemlékezzenek a mohácsi csata hőseiről. Most itt vannak Bátán, ahol II. Lajos király 500 évvel ezelőtt utoljára áldozott.

És itt vannak a bátaiak is. Nézik a Tolnáról áttáborozott hagyományőrzők, a Fekete Kompánia, és a Börzsönyi Nehézgyalogság műsorát, aztán türelmesen várják a lovasokat. Csak néha hangzik fel a kérdés, hogy „merre járnak?”. Aztán ahogy sorra érkeznek lovasok, felállva tapsolják meg őket, gratulálnak nekik. De a csodás fogadtatásnak nincs vége. Amig a zajlik a táborverés, a lovak ellátása, addig a bátai asszonyok sürögnek-forognak. Terülj-terülj asztalkámmal készültek a vonuló seregnek, mazsolás és vajas kalács, akkora adag csirkepaprikás, hogy még repeta is jut mindenkinek. Aztán jönnek a hagyományőrzők az asztalokhoz, most, hogy már ellátták a lovakat, üdvözölhetik rég látott bajtársaikat. Összeölelkezés, egymás üdvözlése, szeretetteljes ugratása, és vacsora közben éjszakába nyúló beszélgetések.

Keresem Sebestyén István bátai polgármestert. Báta egyhetes megemlékezéssorozat közepén jár. Olyan Mohács500 programot állítottak össze, és vezényeltek le, ami nagyon sok nagyvárosnak is becsületére válna. Sokat egyeztettünk egymással, telefonáltunk, szerveztünk együtt. Amikor tekintetünk összeér, egy fáradt, de elégedett mosoly jelenik meg az arcán. „Látod, megcsináltuk!”

 

7. nap, augusztus 28. 

A tábor korán kelt ma is. Sátrak bontása, pakolás, lovak felnyergelése. Házigazdáink már 7-kor gazdag reggelit tálalnak, most is, mint este, el vagyunk kényeztetve. Aztán elhangzik a „Lóra!” vezényszó, indulás a Szent Vér Bazilikához. 57 lovas, egy kisebb sereg vonul végig a falun. A bátaiak kint állnak az utcán, integetnek, filmezik a menetet. A bazilikánál az árnyas fák alatt kettős sorba áll fel a lovasság. Először Sebestyén István mond köszöntő beszédet, majd én néhány mondatot. Ezután bátai néptáncosok ropják a templomhoz vezető sétányon, majd Sümegi József diakónus áldja meg a lovasokat. Báta nehezen ereszt bennünket, még legalább fél óra, amig elindulunk, riportok jönnek egymás után. Házigazdáink addig vizet osztanak, ami nagyon jól esik, mert már most meleg van. Aztán elérkezik a búcsú pillanata, háromszoros „Húj, húj, hajrával” köszönjük meg a határtalan vendégszeretetet. Ahogy elindulunk, megszólal a bazilika harangja, a mi tiszteletünkre indították el. Itt a Sárköz déli peremén Báta nehezen ereszt el bennünket, mi is a szívünkbe zártuk. Délnek vesszük az irányt, a következő megállónk már Baranyában van. Sáhó László, Dunaszekcső polgármestere a Községháza előtt áll, és mosolyogva vár bennünket. Pogácsával, innivalóval készült a csapat részére, és a lovaknak is gondoskodtak vízről, mert bizony egyre melegebb van. Az emléktáblára felkerül a nemzeti színű szalag, főhajtás, és indulunk is tovább. Egy óra körül érkezünk meg a Csele-patak mellett található II. Lajos emlékműhöz, ahol nemzeti színű szalag felkötésével, és főhajtással tisztelgünk a mártír király emléke előtt. Lánycsók határában még egy pihenő, muszáj, mert hőség egyre nagyobb, aztán átkelés a pécsi úton. Innen már a földesutakon keresztül gyorsan el lehet érni Sátorhelyt, ahol éjszakázik a csapat. Frank István polgármester fogad bennünket, ő biztosította a szállást a lovasoknak, és éjszakázó helyet a lovaknak. Délután ötre az utolsó lovas is befut a táborba. Mindegyik ló és lovas itt van, kicsit fáradtan, de épségben. Megérkeztünk! 

Most, hogy vége van a történelmi lovas zarándoklatnak, kellene valami csattanót, valamit bölcset, vagy valami katartikusat írni! De most itt a végére csak a számadás marad. Nagyon-nagyon sok embernek kellene köszönetet mondanom, talán az egész lap sem lenne elég! Mikor 10 évvel ezelőtt elkezdtük szervezni a zarándoklatot, és 6 lovassal belevágtunk, mi sem gondoltuk, hogy egyre növekvő elszántsággal, és létszámmal ismételjük meg évről-évre. Talán az adott erőt, hogy egyre több önkormányzat, civil szervezet és helyi lakos állt mellénk, és egyre többen akarták, hogy mindez megvalósuljon. Ennek a zarándoklatnak amellett, hogy minden évben emléket állítottunk II. Lajos király seregének, van egy ennél talán fontosabb hozadéka. Az, hogy a Duna mentén élők megismerték a településük történelmének egy részletét, amiről lehet, hogy nem is tudtak. II. Lajos király seregének története nem a mohácsi síkon kezdődik, és nem augusztus 29-én, hanem akkor, amikor a király kilovagolt Budáról, és elindult a végzete felé. Évről évre egyre többekben tudatosult Érdtől Dunaszekcsőig, hogy a sereg története összeköti őket. Nagy öröm volt látni, hogy polgármesterek, művelődésszervezők, civilek látogatnak el másik településekre, és emléktábláik előtt a helyiekkel együtt emlékeznek. Fantasztikus érzés volt, ahogy közösségek épültek, és ezek a közösségek együttesen készültek a lovasok fogadására és a megemlékezésekre. Az pedig minden várakozásunkat felülmúlta, az a sok-sok szeretet, gondoskodás, öröm, amit kaptunk az emberektől. Az 1926-os kezdeményezést további három emléktáblával sikerült bővíteni, csatlakozott Ráckeve, Adony és Paks. 2024-től már történelmi hajósok is végig eveztek a Dunán, a folyón kisérve a lovasokat. Az elmúlt 10 év során minden egyes megemlékezésen, beszélgetések során azt közvetítettük az emberek felé, hogy igen a mohácsi csata veresége valóban egy tragédia, de mi ennek ellenére ugyanitt maradtunk, megőriztük nyelvünket, hitünket, kultúránkat és azok, akik akkor győztek, már rég eltűntek. Bízom benne, hogy ez az üzenet is közrejátszott abban, hogy ennyire sikeres lett a „II. Lajos király nyomában”. Végül még egy utolsó gondolat! Az elmúlt 10 év során ezt a zarándoklat mindig is alulról építkezve, sok-sok ember áldozatos munkájával építettük fel, sohasem engedtük meg, hogy rátelepedjen a politika. Ahogy idén Dunaföldváron elhangzott, hogy a történelmi zarándoklat nem egy központi irányítású és szervezésű eseménysor, hanem egy mozgalom, ami remélem, méltóvá vált Mohács hőseinek emlékéhez. 

Dicsőség Mohács hőseinek!

(Varga Zsolt, őrszolgálat vezető)

 

Háttér: Történelmi hagyományőrző zarándoklat II. Lajos király seregének nyomában

Fotógaléria elérhető ide kattintva, illetve lejjebb görgetve a Galéria rovatban. Fotósok: Vercse Hunor, Varga Zsolt.