Hortobágyi racka

A juh tenyésztése főleg az ország peremterületein, a hegyekkel övezett részeken volt általános. Elődeink sátraikat, a jurtákat nemezből készítették, a nemezt pedig a racka gyapjából. A juhbőrt a ruházkodáshoz többféle módon használták föl: bundát, subát, irhamellényt, különféle takarókat készíthettek belőle. A húsát szárítással tartósították.

A török uralom alatt a juhtenyésztés nagymértékben fejlődött, mert a vallási tilalmak miatt a törökök sertéshúst nem fogyasztottak, a juhhúst viszont nagyon kedvelték. Az ország középső területein, a töröktől pusztított egykori földeken és az alföldi mezővárosokhoz tartozó hatalmas legelőkön nagy számban legeltek juhnyájak. Az Alföldön legeltetett rackajuhok egészen a XIX. század utolsó harmadáig a magyarországi juhállomány többségét adták. Évszázadokon keresztül a magyar pásztorélet meghatározó juhfajtája volt. A finomgyapjú előtérbe kerülésével a finomgyapjas fajták háttérbe szorították. A 18. századra tehető hazánkban a nagy fajtaváltás: ekkor hozták be a merinónyájakat a gyapjúhozam növelésének céljából. 1895-re viszont már a merinói juhállomány száma nőtt meg. A trianoni béke után, Magyarországon főleg csak az Alföldön (Debrecen-Hortobágyon, Békés és Csongrád megyében) tenyésztették a rackát. 1945 után a termelőszövetkezetekben és az állami gazdaságokban is tovább csökkent a külterjes viszonyokat jól bíró rackák száma. Ma újra kezd divatba jönni tenyésztése ennek az ősi magyar fajtának, amelynek húsa rendkívül ízletes.

A racka az extenzív viszonyokat jól tűri, ellenálló, viszonylag igénytelen fajta. A kis hozamú legelők jó hasznosítója, az ökológiai gazdálkodás egyik lehetséges fajtája. Természetvédelmi területeink elsődleges lakója. Emellett fontos idegenforgalmi látványosság is. Két színváltozata ismert: a fehér, és a fekete.