Öreg erdők rejtelmes madara
2023. június 1.
Minden tájnak megvan a jellegzetes védett természeti értéke, mely jellemzi a hely adottságait és élőhelyeinek minőségét. Ezen fajok állományainak alakulása hűen tükrözi a környezeti állapotokban bekövetkezett változásokat, a természetvédelem iránti elkötelezettségünket és a fajok védelmére tett erőfeszítéseinket egyaránt.
Ők lehetnek ritka, bennszülött vagy nagy elterjedésű területtel rendelkező fajok, közös jellemzőjük, hogy élőhelyi igényeiket nehezen vagy egyáltalán nem adják alább. Ha egy ilyen fajt kellene megneveznem Belső-Somogy és a Dráva mente gerinces faunáját illetően, gondolkodás nélkül a fekete gólyát választanám. Miért? Mert költőhelyeit gondos körültekintéssel választja meg, zavartalan helyre, jó állapotú vizes élőhelyek közelében és rendszerint öreg fák koronájában építi fészkét. Talán az eddigi kicsit tudományos bevezetést meghazudtolva, azzal folytatnám, hogy még gyönyörű is, rejtett életmódú és pillanatok/napok alatt képes határozott döntést hozni. Itt nem csak az élőhelyén rendelkezésre álló víz mennyiségéről, hanem a benne rejlő táplálékforrás nagyságáról is - genetikailag kódolt - észszerű döntést kell hoznia. Így kell választania a maradás, a költés megkezdése vagy az új élőhely keresésének veszélyeit felvállalva a további vándorlás között. Azt kell, hogy mondjam az utóbbi években fekete gólyáink kénytelenek a továbbutazás mellett dönteni. Ez, mint az elején jeleztem, a számára fontos környezeti tényezők rohamos csökkenésével magyarázható. Bízom abban, hogy az utóbbi évek során erősen lecsökkent fekete gólya állományunk még kitart és az idei, bőséges csapadék következtében lesz sok kirepülő fiatal madarunk, akik majd ivaréretten visszaérkezve megküzdenek a legjobb somogyi élőhelyekért. Az északabbra költözők pedig remélem, sikeresen túlélnek, s egyszer még visszatérnek hozzánk és akkor még találnak öreg, terjedelmes tölgyeket, a tölgyek lábait áztató mocsarakat, melyben az újonnan kirepülő gólyanemzedékek első, önálló békavacsorájukat elkölthetik.
(Szöveg és fotó: Horváth Zoltán)